Volt már olyan, hogy egy könyv borítója alapján szerettél bele, aztán a tartalom teljesen levett a lábadról? Mert ez történt velem a Az emlékek könyvtárával, és most elmesélem, miért kell ezt azonnal elolvasnod.

A könyvet az Álomgyár Kiadótól kaptam,ezúton is köszönöm a recenziós példányt!

Képzeld el, hogy az anyukád minden egyes születésnapodra vesz neked egy könyvet. Beírja az első oldalra, mit érez irántad, mit kíván neked, mit látott belőled az elmúlt évben. Aztán félreteszi, és vár. Negyvenegy éven át.

Kate Storey 2024 februárjában debütált a „book club fiction” műfajban ezzel a regénnyel, és nem véletlenül robbant be azonnal az olvasói szívekbe. A könyv alapötlete annyira egyszerű, de mégis belesajdul az ember szíve: egy anya, aki évtizedeken át gyűjti a könyveket lányának, abban a reményben, hogy egyszer majd újra felhőtlenül tudnak együtt időt tölteni, újra egymásra találnak.

Ella, a lány, huszonegy évvel ezelőtt egy nagy veszekedés után Ausztráliába költözött, férjhez ment, született egy tündéri kislánya, távozása óta csak hideg, rövid telefonhívások kötik össze az anyjával. De amikor Sally elesik és eltöri a karját, Ellának haza kell jönnie Londonba, mert senki más nem tud segíteni édesanyjának. Ami ezután következik, az nem egy egyszerű kibékülős sztori. Nem sok anya-lánya történetet olvastam eddig, talán túl bensőséges kapcsolat ez nekem ahhoz, hogy belelássak. És nem is volt könnyen befogadható.

Őszintén szívbemarkoló volt maga a felismerés, ahogy egy anya mennyi mindent feláldoz elhunyt férje emlékének megóvása érdekében. Tulajdon lányával való kapcsolatát is, csak azért, hogy a lány úgy gondolhasson az apjára, mint az igazi hősére.

Nagyon szerethető a könyv a szereplői miatt. Senki sem fekete, vagy fehér, sőt, Ellat például nem igazán kedveltem az elején. De apránként, ahogy Sally londoni barátaival megtelt élettel a történet, Ella is egyre jobban visszatért önmagához és persze édesanyához.

Az igazi varázslat a könyvtárban van. Sally évente egyszer, Ella születésnapján tesz fel egy új kötetet a polcra és minden könyvbe beleírja, mit gondol a lányáról abban az évben. Külön nagyon szerettem, ahogy sorra bukkantak fel ezek a könyvek a történetben, így könyv a könyvben hangulat is teljesen érvényesült.

– Ha elfogadnánk, hogy a szüleink saját jogon személyiséggel rendelkeznek, ahogy mi, akkor azt is el kellene fogadnunk, hogy nem mi vagyunk a világuk középpontja. Hanem ők maguk. És akkor megtudnánk róluk, hogy nem tévedhetetlenek, ez pedig nem lenne számunkra működőképes, legalábbis gyerekkorunkban, nemde? A szülőknek mindig igazuk kell hogy legyen. Nekik kell vezetniük minket, és csupa jó döntést kell hozniuk. Ettől leszünk mi biztonságban. Amikor ráébredünk, hogy valójában ők is emberek, az egy kicsit megsemmisítő érzés, mert így már tudjuk, hogy nem tudnak mindig megvédeni minket. Újra kell kereteznünk azt, ahogyan a világot szemléljük. Nem hiszem, hogy sokunk önként választaná ezt. Szívesebben tartjuk meg őket a megmentő szerepben. Ezért sírunk az anyukánk után a legrémesebb helyzetekben, mert ők bármitől meg tudnak védeni minket. Ez igazából szívfacsaró, ha belegondolsz. – Élénken megrándította a vállát. – Legalábbis ez az én elméletem.

Ha szereted az érzelmes történeteket, a reménytelennek tűnő helyzeteket, a kedves, kisvárosi hangulatot és könyveket a könyvben, akkor érdemes adnod egy esélyt Az emlékek könyvtárának.